X. Bayreuth

I. FELADAT (20 pont)

Elsőként egy feleletválasztós tesztet kell megoldanotok. Tíz kérdést kaptok, s mindig négy lehetséges válasz közül kell kiválasztanotok a helyes megoldást (minden helyes válasz 2 pontot ér, rossz válaszért nem jár pont). A teszt megoldására nyolc percetek van, és csak egyszer futhattok neki a feladatnak. Vigyázzatok, az idő kevés! Ha készen álltok, kattintsatok ide: TESZT INDÍTÁSA.

II. FELADAT (20 pont)

Liszt 1886. július 31-én, Bayreuthban bekövetkezett halála a lehető legrosszabbkor történt – nem elsősorban az elmúlásra már felkészült Liszt, hanem lánya, Cosima számára. A csendes – sőt, unalmas – német kisvárost, amely néhány év óta Wagner szentélyeként működött, az év legintenzívebb időszakában érte a tragikus eset. A wagneri zenedrámákért a világ minden tájáról érkező, felsőbb körökbe tartozó, nagypénzű zenerajongók ugyanis éppen ekkor lepték el a települést; Wagner ünneplése és Liszt gyászolása pedig sehogy sem tűnt összeegyeztethetőnek egymással.

Másnap, augusztus 4-én a helyi katolikus templomban gyászmisét tartottak a megboldogult lelki üdvéért, a szertartás zenéjének minősége azonban Liszt számos hívét felháborította. Miközben Wagner művei a legmagasabb művészi színvonalon voltak hallhatók a városban, Liszt gyászmiséjén néhány orrhangú pap kántált (a bayreuthi fesztiválkórus valamiért nem ért rá). Az orgonajáték színvonaláért ugyan kezeskedett, hogy a Wagnerért és Lisztért egyaránt rajongó zeneszerző, Anton Bruckner szólaltatta meg a hangszert, de még ő is Wagner utolsó operája, a Parsifal témáira improvizált. Egyetlen Liszt által komponált mű sem szólalt meg a gyászmisén.

A zűrzavar és a gondatlanság nemcsak a búcsúztatásra volt jellemző, hanem ez elkövetkező napokban megjelent gyászjelentésekre és nekrológokra is. A legelképesztőbb kijelentés Coburg városának napilapjában, a Coburger Tageblattban volt olvasható augusztus 1-jén: “Liszt 1811. október 11-én halt meg a Sopron megyei Doborjánban.” Ez a mondat – miként Alan Walker fogalmaz Liszt Ferenc utolsó napjai című könyvében – “nemcsak teljes életpályájától, de még azon felül is további tizenegy naptól fosztotta meg Lisztet”. A különféle megemlékező szövegek a legelképesztőbb zagyvaságokat hordták össze az elhunyt zeneszerzőről. “Lisztet életének nagy részében már-már hisztérikus mértékű idegesség kínozta, s ez időnként az őrülettel határos vallásos melankóliában csúcsosodott ki. Barátai több ízben megpróbálták lebeszélni arról, hogy kolostorba zárkózzék” – írta a londoni Times augsztus 2-án. A New York Times újságírója szerint Liszt ifjúkorában “keresztes hadjáratot indított a magántulajdon és a házasság ellen” (a cikk eredetijét itt elolvashatjátok), az American Art Journal pedig arról tudósított, hogy 1865-ben Liszt azért vette fel az egyházi rendeket, mert három gyermekének anyja, Marie d’Agoult – “akinek jelleméről inkább nem nyilatkozunk” – kidobta őt. Mivel ekkor két férjes asszony is előbukkant a múltból, akik szerettek volna feleségül menni hozzá, Liszt úgy tudott kimászni a csávából, hogy – követve Hohenlohe bíboros tanácsát – a papságba menekült.

A zagyvaságok köre újabb darabbal bővült, s ezt örömmel osztjuk meg most veletek. A mindannyiunk által kedvelt svájci milliomosnő nagyjából két hete a zenetudomány lázában ég (elkapta a “musicologhitis” nevű gyógyíthatatlan betegséget), s a következő kéréssel keresett meg rajtunk keresztül bennetetet. Kedvenc karácsonyozó helye, St. Moritz helyi újságjának 1886. augusztus 3-ai számában talált egy nekrológot Lisztről. Itt jegyezzük meg, hogy a vetélkedő szervezői kételkednek a Moritzer Abendblatt létezésében (Svájc egyik sajtótörténeti gyűjteménye sem említi a lapot), de nem akartuk megsérteni a milliomos hölgyet, ezért úgy tettünk, mintha elhinnénk, hogy nem ő fogalmazta a cikket. A Moritzer Abendblatt megemlékezése számos más nekrológhoz hasonlóan áttekinti Liszt életútját. A hevenyészett cikk azonban tele van tárgyi tévedésekkel, amelyeket nektek kellene megtalálnotok. Kijavítani nem kell a hibákat, mert ezt az élvezetet a milliomosnő szeretné megtartani magának (ő legalábbis ezt mondja; mi azt gyanítjuk, hogy valójában próbára akar tenni benneteket). Olvassátok el a cikk magyar fordítását az alábbi pdf-fájlban (a szöveg sorai be vannak számozva), és keressétek meg benne a tárgyi tévedéseket. Küldjétek el a milliomosno@vandorelet.hu címre azoknak a soroknak a számát (darabonként 2 pontért), amelyekben hiba található. Leveletek tárgya a csapatotok neve legyen.

A Moritzer Abendblatt Liszt-nekrológja

MEGFEJTÉS - A NEKROLÓG HIBÁT TARTALMAZÓ SORAI

III. FELADAT (27 pont)

Richard Wagner és Cosima Liszt házasságuk második évében, 1872-ben Bayreuthba költöztek, ahol május 22-én, Wagner ötvenkilencedik születésnapján  került sor a zeneszerző saját álomoperaházának alapkőletételére. A Festspielhausban (Ünnepi Játékok Házában) nyaranta rendezett fesztiválokon az épület 1876-os megnyitása óta mind a mai napig kizárólag Wagner-operákat adnak elő – az egyetlen kivétel Beethoven Kilencedik szimfóniája, melyet a fesztiválok nyitóelőadásán szoktak játszani. Operaház Wagner saját művei számára? Miféle öntelt, felfuvalkodott dolog ez? – kérdezhetnénk. Nos, kétségtelen, hogy Wagner erősen nárcisztikus személyiség volt, a Festspielhaus alapeszméjének azonban ennél sokkal pozitívabb összetevői is vannak.

Wagner szerint az eszményi művészet megtestesülési formája az ún. Gesamtkunstwerk (“összművészeti alkotás”). Ez szükségképpen egyfajta színpadi művet takar, hiszen a színház az, amely elvileg képes magába olvasztani és egyesíteni az összes művészeti ágat: az irodalmat, zenét, mozgást és képzőművészetet. Ez az egyesítő szemlélet Wagner életművében is tettenérhető, hiszen operáinak szövegkönyveit már 1849 előtt is ő maga írta, ekkoriban elkezdett hatalmas művében, a négy estét kitöltő Nibelung gyűrűjében pedig már tudatosan törekedett megvalósítására. E mű előadásával kapcsolatban merült fel benne először egy külön az ő operái számára létesített színház gondolata, mely által maga a helyszín is részt vehetne a totális műalkotás eszményi megvalósulásában. Nem véletlen tehát, hogy a Nibelung gyűrűje lett az első mű, amit a bayreuthi Festspielhausban előadtak – s hogy a helyszín valóban hozzájárult a produkció sikeréhez, azt Liszt Ferenc is tanúsíthatná, aki 1876 augusztusában a négy opera mindháromszori előadását és ezek nyilvános főpróbáit is végigülte.

A helyszín nem csak az “összművészetnek szentelt templom” státusza révén biztosít ideális környezetet a Wagner-művek számára, de az operaszerző számos gyakorlati ötlete révén is: Wagner a zenekari árkot félig a színpad alá csúsztatta és hangterelő lemezekkel takarta le, hogy jobban lehessen érteni az énekelt szöveget; a nézőtéri ajtóknak csak a belső oldalára rakatott kilincset, hogy a késők ne tudják megzavarni az előadást; a felvonások közé egyórás szüneteket iktatott, hogy a nézők ki tudják pihenni magukat, s a kezdést úgy időzítette, hogy az első szünet alatt meg tudják nézni a naplementét – tehát még a természetet is belekomponálta az előadásokba.

Ez utóbbi ötlet jól jellemzi Wagner drámai hatáskeltés iránti érzékét. A legendás német karmester, Wilhelm Furtwängler egy Wagnerről szóló írásában megpróbálta megfejteni a Tannhäuser első felvonása második jelenetének különös varázsát, s arra jutott, hogy a zenének ez esetben szinte semmi szerepe nincs – a titok pusztán a színváltozásban rejlik, abban, hogy a színpadkép hegymélyi barlangból májusi, reggeli rétté változik. Ez a fajta fogékonyság a képi váltások iránt a filmművészetben vált különösen fontossá – csakúgy, mint szöveg, kép és zene egymást feltételező, szoros összekapcsolódása. Így nem csoda, hogy már sokan felvetették: ha Wagner egy évszázaddal (de legalább 50 évvel) később született volna, összművészeti elképzeléseit biztosan a film segítségével valósította volna meg.

Ehhez a gondolathoz kapcsolódik beugró feladatotok is. Wagner egy 1868-ban bemutatott operájában olyan típusú jelenetet vitt színpadra, amely a filmművészetet a kezdetektől visszatérően foglalkoztatta. Az alábbi videón a Rabold el az aranyat! című 1967-es westernfilm segítségével idézzük fel ezt a jelenet-típust. A kérdéses Wagner-mű vonatkozó részlete persze nem vadnyugati kocsmában, hanem egy német város utcáján játszódik, a történés lényege azonban pontosan ugyanaz: egyetlen szikra lángra lobbant egy egész közösséget. Nyomozzátok ki, hogy melyik Wagner-operában látható hasonló jelenet, és állapítsátok meg, ki a mű legfontosabb női szereplője! A feladat további részét ezen a jelszóval védett oldalon találjátok. A jelszó nem más, mint a kérdéses Wagner-opera főhősnőjének németül (tehát ékezet nélkül), kis betűkkel írott keresztneve.  Az oldalra való belépés 3 pontot ér. Amennyiben nem jöttök rá a jelszóra, kérjetek segítséget a segitseg@vandorelet.hu e-mail címen; ez esetben természetesen nem kaptok pontot a belépésért.

 

MEGFEJTÉS - A JELSZÓ

IV. FELADAT (18 pont)

“Ahogy a Napnak is szüksége van a szemre, amely látja a fényét, és a zenének a fülre, amely hallja a hangjait, ugyanígy: a tudomány és a művészet valamennyi remekművének értékét meghatározza az a rokon lélek, akit e művek megszólítanak. Csakis ő lehet birtokában annak a varázsigének, amely a remekművekben megbúvó szellemeket képes felbolydítani és előcsalogatni. Az átlagember számára a remekmű olyan, mint egy lepecsételt mágikus ládika, vagy egy olyan hangszer, amelyből csak zavaros, szabálytalan hangokat képes előcsalogatni. Ahogy egy olajfestmény hatása is különbözik attól függően, hogy egy sötét sarokban van elhelyezve, vagy süt rá a nap, ugyanígy a remekmű is más, attól függően, hogy milyen szellemi képességekkel rendelkezik az, aki ránéz. Vagyis ahhoz, hogy egy remekmű valóban létezzen és életre keljen, szüksége van egy érzékeny, gondolkodó elmére. Gyakran előfordul azonban, hogy amikor a művész egy efféle műalkotást megmutat a világnak, úgy érzi magát, mint az egyszeri tűzijáték-készítő, aki lelkesen lövi fel a tűzijátékait, amelyeknek előkészítését hosszan és nagy gonddal végezte, ám a végén rádöbben, hogy rossz helyen jár: valamennyi nézője a vakok intézetének lakói közül került ki. De talán még így is jobban járt, mintha a közönsége kizárólag a tűzijáték-készítők közül került volna ki; ebben az esetben ugyanis bizonyosan fejét veszik, ha a produkciója túl jól sikerül.”

A fenti idézet az idős Liszt legkedvesebb olvasmányainak egyikéből származik. A kötet, amely rövidebb-hosszabb bölcsességeket, aforizmákat tartalmaz, 1851-ben jelent meg Parerga és paralipomena, vagyis “Kisebb művek és kiegészítések” címen (az idézett szöveg a kötet 240. aforizmája). Szerzője a 19. század legjelentősebb filozófusainak egyike, Arthur Schopenhauer (1788–1860). 1885 tavaszán Liszt egyik növendéke, a rendkívül tehetséges cseh zongorista, August Stradal a fenti szakaszt olvasta fel idős mesterének, s Liszt megjegyezte, hogy bár az ő zenéjét sem értik az emberek, de “világtalan közönségem egyszer talán még látóvá válik”. Hogy beteljesedett-e Liszt jóslata, vagyis az utókor, mi magunk, valóban látóvá váltunk-e, azt ki-ki döntse el, amikor Liszt különös, szikár, olykor csupán néhány hangból felépülő kései műveit hallgatja. Annyi bizonyos, hogy ezek a darabok – amelyeknek többsége Liszt életében nem is jelent meg nyomtatásban, és néhány kivétellel nyilvánosan sem hangzottak el – soha nem fognak a slágerlisták élére kerülni. Nem is ez volt velük Liszt célja. Az idős zeneszerző ezekben a kompozíciókban minden közönségbarát elemről lemondott: műveit megfosztotta a virtuozitás pompájától, kivonta belőlük a vonzó dallamokat és az édes (vagy édeskés) harmóniákat. Laboratóriumába visszavonult tudósként mintha a zene alapelemeit kutatná e darabokban: mi történik, ha korábban összeegyeztethetetlennek vélt hangok vegyülékéből hoz létre új hangzatokat? Kivált-e bármilyen láncreakciót, ha a hangok olyan kapcsolatba lépnek egymással, amit nem szentesítenek a hagyomány törvényei?

Azt szokták mondani, hogy ezekben a  művekben Liszt megelőzte a korát. Az időutazó zseni képzete egészen a 19. század elejéig, Goethéig visszavezethető, s az a meggyőződés rejlik mögötte, hogy minden művészeti ágban meghatározható valamely, az adott korszakra általánosan jellemző vonás. Azok a művek, amelyek ezt magukon viselik, a fősodorhoz tartoznak. El lehet persze térni ettől: a konzervatívok a múlt felé fordulnak, vagyis régen bevált receptek szerint alkotnak, a haladók pedig a jövő felé fordítják tekintetüket, és új gondolatokkal, eljárásokkal kísérleteznek. Mivel az európai kultúra lényege a folyamatos változás, a nyugat-európai művészi zene történetének főszereplői az újítók, a változás motorjai. Persze önmagában az a tény, hogy egy mű újító jellegű vagy konzervatív, még semmit sem mond el annak művészi értékéről. Példaként hallgassátok meg Richard Strauss (1864–1949) csodálatos utolsó dalainak egyikét, majd utána a 20. század egyik legjelentősebb francia zeneszerzőjének, Olivier Messiaennak (1908–1992) az egyik rendkívül izgalmas zongoradarabját. Szinte hihetetlen, hogy Strauss ízig-vérig romantikus művét és Messiaen hipermodern kompozícióját mindössze egyetlen év választja el egymástól: az előbbi 1948-ban, az utóbbi 1949-ben született. Ugyanannak a korszaknak a képviselőiről van vajon szó, vagy időutazók véletlen találkozásáról?

A kérdés persze költői, hiszen ez a vetélkedő nem Straussról és Messiaenról szól, hanem Liszt Ferencről. A feladatotok ezért a következő. Hallgassátok meg az alábbi három, számokkal jelölt művet: a Villa d’Este ciprusai által ihletett siratók egyikét, a ciprusok árnyékában csobogó szökőkutak inspirálta vízizenét, valamint a címében is az idős mester lelkiállapotát tükröző, Liszt halála előtti évben született Szürke felhőket.

Ezután hallgassátok meg a képek alatt található három hangfelvételt is. Ezeken olyan műveket hallhattok, amelyeknek a szerzői nagyjából egyidősek Liszt három fenti darabjával, vagyis az 1870-80-as években születtek. Maurice Ravelt (1875–1837) a 20. század első felének meghatározó francia komponistái között tartják számon, Alban Berg (1885–1935) osztrák zeneszerző a 20. századi zene egyik legfontosabb újítójának, Arnold Schönbergnek volt a tanítványa, Bartók Bélát (1881–1945) pedig aligha kell nektek bemutatni – legyen elég annyit említeni vele kapcsolatban, hogy Schönberg mellett a 20. századi új zene egyik legjelentősebb alakjaként tekint rá a zenetörténet-írás (méltán). Berg és Bartók darabja 1910-ben született, Ravelé nagyjából tíz évvel korábban. A lényeg számunkra az, hogy mindhárom mű évtizedekkel Liszt halála után fogant, s mindháromra “új zeneként” tekintettek a kortársak.

Maurice Ravel	Alban Berg	Bartók Béla

Ravel, Berg és Bartók darabjai – mily meglepő! :) – erős rokonságot mutatnak a fenti Liszt-művekkel (valamennyit Pierre-Laurent Aimard előadásában hallhatjátok). Állapítsátok meg, hogy melyik 20. századi kompozíció melyik Liszt-darabhoz kapcsolható, és párosítsátok össze a Liszt-művek sorszámát a megfelelő 20. századi zeneszerző nevével. Segítségül annyit elárulunk, hogy két darab-pár esetében a művek kezdete között fedezhető fel jól hallható zenei rokonság, a harmadik darab esetében pedig a kompozícióban uralkodó hangzás és atmoszféra árulkodik Liszt és szellemi utóda kapcsolatáról (a művek címe maradjon titok a megfejtés közzétételéig, mert túl nagy segítséget jelentene, ha tudnátok). A szám-név párosokat a gerely@vandorelet.hu címre küldjétek (valamennyi 6 pontot ér). Leveletek tárgya a csapatotok neve legyen.

MEGFEJTÉS - LISZT-MŰVEK ÉS ZENESZERZŐK

V. FELADAT (15 pont)

1886. január 1-től július 31-én bekövetkezett haláláig a 75 éves Liszt még egyszer utoljára bejárta szinte az egész kontinenst. Élete utolsó hónapjainak vándorlása a mellékelt térképen követhető nyomon. Útja Róma és Bayreuth között a következő városokon vezetett keresztül: Budapest - Bécs - Liège - Antwerpen - Párizs - Calais - Dover - London - Dover - Calais - Antwerpen - Brüsszel - Párizs - Weimar - Halle - Sonderhausen - Weimar - Bayreuth - Arlon - Colpach - Luxemburg - Frankfurt. Az alábbi képeken a felsorolt városok közül ötnek a nevezetességeit láthatjátok beszámozva, a fotók alatt pedig betűjelekkel ellátva ezek leírásait olvashatjátok. Párosítsátok össze a képeket és a leírásokat, s kapcsoljátok hozzájuk a megfelelő városneveket. Az összetartozó szám-betű-városnév kódokat (pl.: 1-d-Frankfurt) darabonként 3 pontért küldjétek a bayreuth@vandorelet.hu címre (ha a három elem közül csak kettőt tudtok összekapcsolni, az 2 pontot ér). Leveletek tárgya a csapatotok neve legyen!
 

1	2	3

4	5

a) Festspielhaus (Ünnepi Játékok Háza).

b) Buckingham-palota.

c) A pisilő kisfiú szobra.

d) Kastély, amelynek parkjáról Munkácsy Mihály készített festményt.

e) Auguste Rodin szobra a város polgárairól.

MEGFEJTÉS AZ V. FELADATHOZ