VIII. Róma

II. FELADAT (20 pont)

“Biztosíthatom, hogy nemes, szép és méltányos ügyet támogat, amikor szorgalmazza, hogy női hangok is részt vehessenek a nagyobb szabású egyházzenei előadásokban, és e törekvésében magáénak tudhatja mindazoknak a hallgatólagos támogatását, akiknek akárcsak egy kicsit is van fülük a zenéhez. A szentatyához írott levelében felhozott érvek igazak és szilárdak; mi több, szavait rendkívüli meggyőző erővel ruházza fel az Ön nevének nagysága. Művészi szempontból egyértelmű, hogy a zene megszenvedi, megsínyli a női hangok hiányát. Bosszantóan kellemetlen, amikor helyettesíteni kell a női hangokat, illetve bizonyos istentiszteleti kompozíciókból egészen el kell őket hagyni. Másfelől, ha pusztán a vallásos érzület szempontjából nézzük a kérdést, vajon nem tűnik-e úgy, hogy éppen a nők részesülnek gyakrabban a szentség kegyelméből, amikor adományt gyűjtenek a templom kapuja előtt, amikor a betegágynál virrasztanak és imádkoznak, amikor a hadikórházban ápolják a sebesülteket? S hogy buzgalmuk ily heves és csodálatos, hogy oly sok tettük szolgál jótékony célt vagy a hívek épülését, abból vajon nem következik-e, kérdem én, hogy sokkal inkább megilleti őket az üdvözülés és az énekelt imádság lehetősége, mint minket? Kizárásukkal az egyházi zenét a legmegindítóbb, legkönyörületesebb hangoktól fosztjuk meg, ami túlzott szigorúságnak tűnik számomra.”

A fenti idézet Liszt egyik 1866-os levélből származik. Köztudomású, hogy Liszt egész életében nagy tisztelője volt a szebbik nemnek, függetlenül attól, hogy a korabeli gondolkodásnak megfelelően gyakran használt velük kapcsolatban némiképp lekicsinylő szófordulatokat (talán emlékeztek még rá, mit írt Clara Schumann műveiről: “Igazán figyelemre méltóak a kompozíciói, különösen ahhoz képest, hogy nő...”). A fenti levélrészlet nem elsősorban azért érdekes, mert érezhető belőle, hogy a hölgyek által egykor körülrajongott sztár azután is megőrizte a nők iránti respektusát, hogy felvette az alsóbb papi rendeket. Sokkal inkább azért fontos a levél, mert egy olyan dilemmára mutat rá, amellyel a korszak egyházi műveket (is) komponáló zeneszerzői nap mint nap szembesültek. A kérdés – jócskán leegyszerűsítve – így hangzott: miként szorítható a határtalan zeneszerzői inspiráció az egyház évszázados hagyományinak szűkre szabott keretei közé (például mit lehet kezdeni azzal a tilalommal, mely szerint nők nem vehetnek részt bizonyos egyházi művek előadásában?).

A fenti levél címzettje egy Párizsban élő itáliai zeneszerző volt, aki a nem sokkal korábban abbévá szentelt Liszthez fordult, hogy járjon közben IX. Pius pápánál bizonyos egyházzenei reformok ügyében, amelyek a múltból örökölt korlátozások lazítását célozták volna. Az illető komponista nem egyházi művek szerzőjeként, hanem operái révén vált híressé (korábbi fordulókban már találkoztatok vele). Nem volt még harminc éves, amikor közel negyven operával a háta mögött úgy döntött, örökre felhagy a komponálással, s bár e fogadalmát nem tartotta meg, operát soha többé nem írt. A későbbiekben komponált viszont egy kis együttest alkalmazó misét, valamint egy nagyszabású oratorikus művet egy 13. századi himnusz, a Stabat Mater szövegére (a teljes himnusz szövegének magyar fordítását itt találjátok). Az alábbi hangfelvételen ebből a  darabból hallhatjátok a “Cuius animam” kezdetű tételt. Bár egyházi műről van szó, a zene stílusa összetéveszthetetlenül operai jellegű. Figyeljétek meg az olaszosan ellenállhatatlan, áradó dallamot és a hozzá tartozó “umm-cacca-cacca” ritmusú kíséretet, no meg a tétel végén a tenortpróbáló, közönségkedvenc magas desz hangot (05:08-nál). Nem véletlen, hogy IX. Pius pápa rajongott ezért a zenéért, a szentatyának ugyanis gyengéje volt az opera műfaja (a pápák hosszú sorában nem ő volt az egyetlen, akin kiütköztek e szenvedélybetegség tünetei). Lisztnek sem voltak kifogásai a tétel ellen: 1847-ben készített belőle egy szólózongora-átirtatot, az 1860-as években átdolgozta szóló harsonára és orgonára, 1874-ben pedig elkészítette a tenor szólistára és orgonára írott változatot.

Hogy IX. Pius pápa miként reagált a zeneszerző reformjavaslataira, s hogy Liszt milyen szerepet játszott a katolikus egyházi zene megújításában, arról ide kattintva olvashattok, s ugyanitt találjátok a feladat további részét is. Az oldal jelszóval védett, a jelszó pedig nem más, mint annak a komponistának a csupa kisbetűvel írott családneve, akinek Liszt a fent idézett levelét írta. Az oldalra való belépés 5 pontot ér. Amennyiben nem jöttök rá a jelszóra, kérjetek segítséget a segitseg@vandorelet.hu e-mail címen; ez esetben természetesen nem kaptok pontot a belépésért. 

 

 

MEGFEJTÉS - JELSZÓ A VÉDETT OLDALHOZ

 

III. FELADAT (40 pont)

A	B	C

“Mint egykor, sőt, még inkább, a zenének egyre erőteljesebben a NÉP és az ISTEN felé kell fordulnia, az egyiket a másik felé kell közvetítenie, tegye jobbá, nemesebbé, vigasztalja meg az embereket, áldja és dicsőítse az Istent. Ahhoz, hogy ezt elérjük, új zenét kell alkotnunk. Legyen ez a zene lényegét tekintve vallásos, erőteljes és hatásos, e zene, amelyet jobb kifejezés híján „humanitáriusnak” nevezhetünk, kolosszális arányokban egyesíti majd a SZÍNHÁZAT és a TEMPLOMOT. Egyszerre lesz drámai és áhítatos, pompás és egyszerű, patetikus és ünnepélyes, tüzes és féktelen, viharos és nyugodt, derűs és gyöngéd.”

1835-ben Párizsban a 24 éves Liszt Ferenc tollából jelent meg az az írás, amelyből a fenti idézet származik. Víziója a színházat és a templomot, a népet és Istent egyesítő “kolosszális” zenéről végül nem valósult meg. Vagy ha igen, akkor nem az egyházi zenében, sokkal inkább Richard Wagner “összművészeti” koncepciójában, amelyre még visszatérünk a bayreuth-i fordulóban. Az egyházi zene ugyanis, miként a II. feladatban is szó volt róla, a cecilianizmus szűzi útját járta, amelyre Liszt többször is megpróbált rálépni, zeneszerzői ösztöne azonban minduntalan az egyházi főcsapásiránytól eltérő ösvények felé terelte őt.

A kor előrehaladtával Liszten mind gyakrabban lett úrrá a búskomorság – erre az öregedésen túl két gyermekének elvesztése, Daniel 1859-as és Blandine 1862-es halála is okot szolgáltatott –, zenéje pedig egyre szikárabbá vált, egyre kevésbé tartott és tarthatott igényt a közönség megértésére. Liszt, aki egykor nagyszabású művekkel és áradó hangzuhatagokkal bűvölte el közönségét, élete utolsó korszakában alig néhány hang használatával is döbbenetes hatást volt képes elérni. Liszt kompozíciós gondolkodásának átalakulásáról Karinthy Frigyes frappáns szavai juthatnak eszünkbe : “Kifogytam minden mondanivalómból: kénytelen voltam megmondani az igazat.”

E kései művek közül a Via Crucis (“A keresztút”) a legrejtélyesebb darabok egyike. 1873-ban kezdett dolgozni rajta, de csak hat évvel később fejezte be. A kórusra, szólistákra és orgonára (vagy harmóniumra, vagy zongorára) írott kompozíció egy a ferencesek által a 15. század óta gyakorolt ájtatosságnak ad zenei formát. Katolikus közösségekben máig szokás a keresztút tizennégy stációjának szimbolikus bejárása nagyböjt idején – Liszt kompozíciója e stációk mentén követi végig Jézust az elítélésétől a kereszthalálig tartó úton. A mű szövegkönyvét Carolyne von Sayn-Wittgenstein hercegné állította össze bibliai részletekből, himnuszokból, korálokból, s zenei nyelve a szövegeknek megfelelően igen sokféle. A bevezető Prelúdium a “Vexilla regis” kezdetű gregorián himnusz dallamát használja (hallgassátok meg, hogy ugyanezt a dallamot mennyire más fénybe vonja Palestrina feldolgozása). És fittyet hányva a felekezeti különbségekre, Liszt még a passiótörténet legjelentősebb zenei feldolgozásából is idéz: a 6. stációban a lutheránus Johann Sebastian Bach Máté-passiójának legfontosabb koráldallama, az “O Haupt voll Blut und Wunden” szólal meg (itt meghallgathatjátok Bach művének részletét, 01:09-nél kezdődik a korál).

A Via Crucist elsősorban jövőbe mutató vonásai miatt szokták vizsgálni és méltatni, s valóban megdöbbentően modern hangzások találhatók benne (ízlelgessétek például a 4. stáció kezdetén megszólaló akkordot az alábbi hangfelvételen: egészen csodálatos képződmény!). Nem véletlen, hogy Liszt életében a művet nem adták elő: bemutatójára, amelyet Budapesten tartottak, 1929-ig kellett várni. Liszt egy levélrészlete azonban arra mutat rá, hogy számára nemcsak a jövő, hanem a személyes múlt kifejezése is volt a mű. “Nem tanulódarab lesz – írta Carolyne-nak 1874-ben –, s egyáltalán nem lesz csillogó; ifjúkori érzéseim egyszerű visszhangjai szólalnak meg benne, amelyek a hosszú évek próbatételei ellenére is kitörölhetetlenek maradtak.” És igaz ugyan, hogy a népet – pláne a NÉPET – ezzel a zenével aligha lehet megszólítani, az 1835-ös, fent idézett írásban felsorolt jelzők azonban tökéletesen illenek Liszt időskori remekére: “drámai és áhítatos, pompás és egyszerű, patetikus és ünnepélyes, tüzes és féktelen, viharos és nyugodt, derűs és gyöngéd”.

Az alábbi 15 hangfájl Liszt művét tartalmazza a Corydon Singers előadásában, Matthew Best vezényletével (orgonán közreműködik: Thomas Trotter). Hallgassátok meg a darabot, és kövessétek a szöveget, illetve az egyes stációk címét a mellékelt pdf-fájlból. Ezek után válaszoljatok a hangfelvételek alatt található kérdésekre, és az összes választ – az alábbi kérdéscsoportoknak megfelelően – római számokkal megjelölve küldjétek egyetlen levélben a crux@vandorelet.hu címre. Leveletek tárgya a csapatotok neve legyen!

 

Prelúdium
I. stáció		VIII. stáció
II. stáció		IX. stáció
III. stáció		X. stáció
IV. stáció		XI. stáció
V. stáció		XII. stáció
VI. stáció		XIII. stáció
VII. stáció		XIV. stáció

I. KÉRDÉSCSOPORT

Az első, a nyolcadik és a tizenkettedik stáció szövege bibliai idézet. A szövegek Máté evangéliumának 27. fejezetéből, Lukács evangéliumának 23. fejezetéből és János evangéliumának 19. fejezetéből származnak. Keressétek meg az említett tételek szövegét a megadott linkeken található Evangélium-részletekben, és a leveletekbe másoljátok be azokat a számozott bibliai verseket, amelyekből az idézetek származnak. Pl.: "8. stáció: János, 19:1, Akkor azért előfogá Pilátus Jézust, és megostoroztatá". Vigyázzatok! A tizenkettedik stáció szövegének három sora három különböző fejezetből származik. A bibliai idézetek darabjáért 4 pontot kaphattok. 

II. KÉRDÉSCSOPORT

Liszt számára elementáris élményt jelentett Albrecht Dürer (1471–1528) művészete. Weimari szobájának falán ott függött Dürer Melankólia című metszete, s a Via Crucis első kiadásának címlapjára is Dürer passió-sorozatainak egyikéből választott egy képet. A fent látható három Dürer-metszetet párosítsátok össze a Liszt-mű három megfelelő stációjával, és írjátok Dürer-képek betűjele mellé a kapcsolódó stáció számát. Pl.: "B - 5. stáció". Minden egyes helyes betűjel-stáció párosítás 4 pontot ér. 

III. KÉRDÉSCSOPORT

Az apokrif - tehát az egyház által nem szentesített iratokon alapuló - hagyomány szerint Jézus háromszor esett el, miközben a keresztet vitte. Jézus három elesése (a harmadik, a hetedik és a kilencedik stáció) nagyon hasonló a zenei anyagot kapott a műben. Két kérdésre kell válaszolnotok e tételekkel kapcsolatban: 1. A “Jesus cadit” (Jézus elesik) szavakat mindhárom alkalommal a tenor- és a basszusszólam énekli, mégpedig mindháromszor ugyanarra a hangközre (egy lefelé lépő nagyszextre). Mi a különbség mégis a "Jesus cadit" szövegrész megszólalásai között az egyes stációkban? 2. Mindhárom "Jesus cadit" szakaszt követően a szoprán és az alt szólam énekel egy strófát egy általatok is ismert versből. Kinek szokták tulajdonítani ezt a költeményt?  Egy mondatban írjátok le, hogy mi a különbség a "Jesus cadit" szöveg megszólalásai között (4 pont), és adjátok meg a költemény szerzőjét (4 pont).

 

Ne feledjétek: a fenti három csoportban felmerülő kérdésekre adott összesen 10 választ egyetlen e-mailben várjuk a crux@vandorelet.hu címre. 

 

MEGFEJTÉS - VIA CRUCIS

 

IV. FELADAT (12 pont)

“A szent végül meglátott egy bárkát a parton, amely hordódongákat szállított. Két kísérőjével odalépett a hajó gazdájához, és így szólt: »Testvér, vigyél át keresztény szeretetből a bárkádban a szigetre.« A gazda, aki nem tudta, hogy egy szent férfiú áll előtte, a viteldíjat követelte. Miután az ismeretlen azt felelte, hogy nincs semmije, a bárka tulajdonosa kijelentette, hogy nincs hely számukra. A szomszéd faluból való emberek, akik a szentet kísérték és a visszautasítást hallották, könyörögtek a hajósnak, hogy vigye magával a szegény testvéreket, mert meg lehet róla győződve, hogy köztük egy szent van. »Ha szent – mondá a legnagyobb kíméletlenséggel –, akkor induljon el a vizek fölött és tegyen csodát.« És elindítván a bárkát, otthagyta őket a parton. A szent föl nem indult az ostoba tengerész durva gúnyolódásán és megerősödve az isteni szellemtől, amely mindig támogatta, kísérőitől egy-két lépésre távolodott és Isten segítségéért fohászkodott ebben a helyzetben. Mikor visszatért társaihoz, így szólt: »Legyetek vidámak, társaim! Isten kegyelméből van jobb hajónk az átkelésre.« De az ártatlan és együgyű János testvér nem látva más járművet, megjegyezte: »Miféle bárkán menjünk, atyám, mikor amaz már elindult?« És a szent azt felelte: »Az Úr ellátott minket egy másik, jobb és megbízhatóbb hajóval, ezzel a köpenyemmel« – és ezt kiterítette a vízen. János atya mosolygott (noha Pál atya, az értelmesebb, nem kételkedett a csodában, melyet a szent jelzett) és szokott közvetlenségével azt mondta: »Utazzunk inkább az én köpenyemen, ez jobban elbír minket, mert új és nincs foltozva, mint a tiéd.« A szent azonban a vizek fölé terítette a köpenyét és megáldotta Isten nevében, azután fölemelt belőle egy darabot, mint egy kis vitorlát, és odatámasztotta botjához, mint egy árbochoz, azután kísérőivel együtt erre a csodálatos járműre szállt és elvitorlázott, nagy bámulatára a faluból való embereknek, akik a partról látva, hogy milyen gyorsan szeli a hullámokat, sírva kiáltottak utána és összecsapták kezüket és úgy tettek a hajósok is a bárkán, valamint bárdolatlan gazdájuk is, aki visszautasító szaváért bocsánatot kért és felszólította, hogy szálljon hajójára. De az Úr, aki szent nevének dicsőségére bizonyságot akart tenni arról, hogy a szent uralma alá rendelte nemcsak a földet és a tüzet, hanem a vizeket is, azt sugalmazta, hogy a hívásnak ne engedjen és akarata szerint úgy lőn, hogy a szent hamarább ért a kikötőbe, mint a bárka.”

A fenti szöveg egy zongoramű kottájának előszavából származik. A darabot Liszt 1863-ban komponálta, amikor egy Róma közeli kolostorban élt. Bár a közhiedelem szerint itt egy aprócska cellában, aszkétaként töltötte napjait, valójában három szobás lakosztályt kapott a szerzetesektől. Itt látogatta meg 1863 júliusában maga IX. Pius pápa, s mivel Liszt tudott róla, hogy az egyházfő rajong az operákért, eljátszotta neki az operatörténet egyik legcsodálatosabb szopránáriáját, Vincenzo Bellini Norma című operájából a Casta Divát. Ahogy Alan Walker fogalmaz: “a pápát e dallam olyannyira megindította, hogy talpra ugrott, a zongorához sietett, és kellemes baritonján Liszt kíséretével emlékezetből elénekelte az áriát.” Bár a történet rendkívül szórakoztató, alighanem csupán annyi igaz belőle, hogy IX. Pius pápa megjelent a kolostorban, s beszélgetett Liszttel, aki zongorázott neki. Az egyházfői baritonról mindenesetre nem esik szó abban a levélben, amelyben Liszt leírja a pápa látogatását. Ugyanebből a levélből megtudjuk azonban, hogy egy rozzant pianínón kívül (amelyről hiányzott az egyik mély D hang, s amelyet Liszt “munka-pianínónak” nevezett) rendelkezésére állt egy harmónium is: ezeken a hangszereken komponált római időszakának kezdetén.

Liszt a Beethoven-szimfóniák zongoraátiratainak elkészítése mellett számos egyházi darabot, s néhány vallásos tárgyú zongoraművet írt ebben időszakban. Ez utóbbiak közé tartozik az a kompozíció is, amely a fent említett szentről szól. Liszt egy közkézen forgó itáliai szent-életrajzból idézi a történetet, s a következőképpen értelmezi azt: “A szent ott áll a mozgó hullámokon, amelyek elviszik a célja felé; ereje a hitében rejlik, hite pedig legyőzi a természetet.” Hallgassátok meg a művet az alábbi hangfelvételen Alfred Brendel előadásában. Figyeljétek meg, hogy az eszmei tartalom miként jelenik meg a zenében! A hitében erős szentet egy himnikus dallam személyesíti meg, amely mindjárt az első ütemekben hallható, kezdetben pőre egyszólamúságban, majd dús harmóniák öltözékében. A természetet, vagyis a hullámzó tengert, amely a szent témát a hátán viszi a cél felé, a bal kéz egyre intenzívebben mormoló – majd dübörgő – szólama testesíti meg. A programzenének arról a fajtájáról van tehát szó, amikor a zenemű nem egy történetet mond el, hanem a történet mögött rejlő gondolati tartalmat jeleníti meg. Persze tudjátok jól, hogy ez is csak egy lehetséges változat – éppenséggel a szerzőé –, s ti nyugodtan kitalálhatjátok a saját verziótokat, most azonban nem ez lesz a feladat. :)

A darabot 1865-ben Liszt mutatta be Pesten, s a következő évben a nyomtatott kiadás is itt jelent meg a Rózsavölgyi kiadónál. Pusztán a darab meghallgatása és a nyomtatott kotta alapján azonban senki sem jöhetett rá arra, hogy Liszt kompozíciója milyen titkot rejt magában. A mű vége felé egy konkrét idézet jelenik meg a darabban, mégpedig Liszt egy 1860-ban keletkezett férfikari művének rövid részlete. A kórusművet csak 1875-ben adták ki nyomtatásban, s kereskedelmi forgalomban lévő lemezen máig nem hozzáférhető. A bekezdés alatti hangfájlra kattintva a Bartók Rádió által készített felvételen hallgathatjátok meg a darabot. A kórusműnek az a pillanata, amely a zongoradarabban is megjelenik, a felvételen 03:29-nél kezdődik a következő szavaknál: “És lángolván hevétől túlvilági tűznek, / Add, hogy a viharokban Istent láthassam!”. Az eredetileg német nyelvű kompozíció szövegét egy orosz származású zongoraművésznő, bizonyos Martha von Sabinin írta, de a kórus magyarul énekli a művet. A prozódiailag számos ponton megbicsakló fordítást Liszt magyarországi tisztelője és barátja, a 19. század végének egyik legjelentősebb politikusa, Apponyi Albert készítette.

Írjátok meg a szent@vandorelet.hu címre a következőket: 1. Mi a magyar címe a szentről szóló zongoradarabnak? (5 pont) 2. Hol hangzik fel benne a kórustétel idézete? Ezt “00:00”, vagyis perc-másodperc formátumban küldjétek el. (5 pont) 3. Kiknek az előadásában hallható a férfikari kompozíció? (2 pont) Az első kérdés megválaszolásához némi nyomozásra, a második megválaszolásához figyelmes zenehallgatásra van szükség. A harmadik kérdés megválaszolásához a Bartók Rádió “Muzsikáló délután” című műsorának november 10-ei adása fog segítség nyújtani. Ne feledjétek: leveletek tárgya a csapatotok neve legyen, csütörtökön hat órától pedig az interneten is visszahallgatható a “Muzsikáló délután”: http://hangtar.radio.hu/bartok.

 

MEGFEJTÉS - SZENT FEREC

 

V. FELADAT (8 pont)

A forduló utolsó feladata kivételesen nem építmények képeinek és leírásainak párosításából áll. A fidelio.hu klasszikus zenei és művészeti portál egyik munkatársa, Végh Dániel ugyanis Liszt nyomát követve bejárta az “örök várost”, s gazdagon illutsztrált beszámolót közölt az útjáról. Olvassátok el a beszámolóját, és nézzétek meg az általa készített képeket. Mint látni fogjátok, arra már nem jutott ideje, hogy ellátogasson a kolostorba, ahol Liszt az első római éveit töltötte, s ahol IX. Pius is tiszteletét tette. Fent a kolostor 18. századi ábrázolását találjátok, alább pedig három fotót láthattok, kettőt az épületről, egyet a kápolnájáról. 4 pontért küldjétek el a roma@vandorelet.hu címre ennek a kolostornak a nevét, valamint további 4 pontért azt az évszámot, amikor a Magyar Liszt Ferenc Társaság emléktáblát állított a Villa d’Este belső udvarában (Végh Dániel képei között megtaláljátok az emléktábláról készült fotót).

 

MEGFEJTÉS AZ V. FELADATHOZ