VII. forduló - Weimar

"Egy Londonban élő tanítványod éppen most játszotta el nekem a nagy szonátádat! Legkedvesebb Franz! Most velem voltál: a szonáta minden fogalmat felülmúlóan szép; nagyszerű, szeretetre méltó, mély és nemes – emelkedett, mint Te magad.”

1855 áprilisában Richard Wagner írt így Liszt legnagyobb szabású zongoraművéről, a h-moll szonátáról a szerzőnek. Jobbra az 1852 és 1853 között készült mű sok javítást tartalmazó kéziratának egyik oldala látható. A darabot Liszt egyik legtehetségesebb tanítványa, Hans von Bülow mutatta be 1857-ben, és azóta is csak a legkiválóbb zongoristáknak adatik meg, hogy feljussanak a kompozíció technikai és szellemi magaslataira. Az előadó számára különös nehézséget jelent az óriási egytételes forma összefogása, amelybe Liszt mintha a klasszikus, három- vagy négytételes zongoraszonáta különböző karakterű tételeit sűrítette volna bele.

Mint tudjátok, Liszt számos hangszeres művét irodalmi vagy képzőművészeti alkotásokkal kapcsolta össze, magyarázó szövegeket írt hozzájuk, sugallatos címeket adott nekik. A h-moll szonátával kapcsolatban azonban nem tett ilyesmit – még magánleveleiben vagy szóban sem közölt semmit a művel kapcsolatos, zenén kívüli képzettársításairól. Ezt tükrözi a darab címadása is: Liszt a rá kevéssé jellemző száraz tárgyilagossággal csupán a kompozíció hangnemét és a műfaját nevezte meg.

Első meggondolásra ebben persze nincs semmi különös, hiszen a zenetörténet során sokezer olyan zenemű keletkezett, amelynek címe pusztán hangnem- és műfajmegjelölésből áll: Haydn, Mozart és Beethoven zongoradarabjainak túlnyomó többsége is ilyen. Liszt h-moll szonátájának azonban nyugtalanító titka van. Liszt sokatmondó műcímeihez képest ennek a darabnak a felirata azt üzeni: “csak zene vagyok”, tehát nem több és nem kevesebb, mint az érzékeket és a lelket gyönyörködtető, felvillanyozó vagy megnyugtató hangok sorozata. Ezzel szemben maga a zene mintha minden rezdülésével azt üzenné: “több vagyok, mint puszta zene, hangjaim túlmutatnak önmagukon, az emberi emlékek, tapasztalatok világa felé vezetnek, és csak akkor érthetsz meg igazán, ha legszemélyesebb élményeid szűrőjén keresztül hallgatsz engem”.

A mű keletkezése óta sokakban felmerült a gondolat, hogy Liszt az önarcképét alkotta meg ebben a fél órás kompozícióban – ez esetben a szonáta személyes vonatkozásaival kapcsolatos hallgatásának oka talán a szemérmesség lehetett. Számunkra azonban most fontosabb egy másik feltételezés, amely szerint Liszt azért nem kapcsolt programot hatalmas művéhez, hogy mindenki szabadon közelíthesse meg annak titkait, mindenki a saját történetét fedezhesse fel benne.

Erre teszünk kísérletet ebben a feladatban. Maurizio Pollini fent található hangfelvételén meghallgathatjátok a teljes művet, az alábbi öt, rövidebb hangfájl pedig a darab öt legfontosabb témáját tartalmazza. Ezekből az aprócska zenei gondolatokból épül föl a teljes, félórás kompozíció. Az egyes motívumokat Liszt persze néha kicsit átalakítja, átszínezi, olykor csak egy-egy részletüket szerepelteti – ezzel együtt mindig felismerhetőek maradnak. Sokan sokféle jelentést tulajdonítottak már ezeknek a témáknak, és a legkülönfélélbb elnevezéssel illették őket: irodalmi alakokat, természetfölötti lényeket és fogalmakat kapcsoltak hozzájuk – mi azonban most nem soroljuk föl ezeket, az öt témának csak betűjeleket adtunk (N, O, P, Q és R).

Ismerkedjetek meg ezekkel a dallamokkal, és figyeljétek meg, hogy mikor melyik szólal meg a műben. Ha már az összeset biztonsággal be tudjátok azonosítani, könnyűszerrel meg tudjátok oldani a feladatot is, amelynek leírását itt találjátok! S hogy ne maradjatok segítség nélkül, megkértük a híres amerikai karmestert, Leonard Bernsteint (1918-1990), hogy meséljen és zenéljen nektek egy kicsit arról, hányféle programja lehet egy kompozíciónak, és befolyásolja-e a program a zene minőségét.

IV. FELADAT (15 pont)

“Liszt a beszélgetésünk folyamán nyíltan megkérdezte, hogy jól állok-e anyagilag. Elmondtam neki, hogy nem igazán. »Hol lakik?« – kérdezte. Megmondtam, hogy a szomszédos szállodában. Így felelt: »Szedje össze a holmiját, és jöjjön, lakjon nálam.« Ember el nem tudja képzelni, mit éreztem. Ismét zavarba jöttem, ezúttal az örömtől és a hálától. »De kedves Mester, nem vagyok egyedül!« – mondtam, és néhány szóban beszámoltam hamburgi felfedezésemről, jellemeztem XY barátomat. »Nos, rendben, nem számít. Lakjanak nálam mindketten.« Nagy kő esett le a szívemről, és visszaszaladtam a szállodába a jó hírrel. XY éppúgy repesett a boldogságtól, mint én. Összecsomagoltunk, és másnap reggel az Altenburgba, Liszt házába költöztünk. Miután kényelmesen berendezkedtünk, a nagy mester megkérdezte: »Nos, mire képes ez a géniusz, ahogy maga nevezi?« »Mester – szóltam –, máris eljátssza néhány saját szerzeményét, remélem, elnyerik magas tetszését.« Így hát XY-t a zongorához hívtuk, de vonakodott, nem mert játszani egy ilyen illusztris személyiség jelenlétében. Amint Liszt észrevette ezt, kedvesen így szólt: »Ha itt vannak a szerzeményei, majd én eljátszom őket magának.« Kettőt vagy hármat első olvasásra lejátszott belőlük, úgy, ahogy csak egy nagy mester zenélhet. XY le volt nyűgözve, én pedig könnyeztem. Miután a végére ért, Liszt felállt a zongorától, föl-alá járkált a szobában, és egyre csak azt mondogatta: »Hát, hát. Majd meglátjuk!« – aztán elhallgatott. Tanítványok jöttek a szobába, és sor került azon érdekfeszítő órák egyikére, melyeknek csak az Altenburgban lehetett tanúja az ember. Ekkor olyasmi történt, ami előtt a mai napig értetlenül állok. Amíg Liszt a legmagasztosabb módon muzsikált tanítványainak, XY nyugodtan aludt egy fotelben, vagy legalábbis úgy csinált, mintha aludt volna. Ez kivívta a jelenlévők ellenszenvét, mindenki döbbentnek és bosszúsnak látszott. Elmenőben megkérdeztem XY-t a viselkedéséről. Mindössze ennyit adott magyarázatul: »Nos, rámjött a fáradtság, nem tehetek róla.« Megmondtam XY-nak, hogy bármi is legyen az ok, ez nem volt megfelelő alkalom az alvásra, és nyilvánvaló számomra, hogy nem lehet itt maradása tovább.”

A fenti idézet egy 1879-ben, New Yorkban megjelent újságcikk részletének magyar fordítása. A cikkben Reményi Ede (1828–1898) hegedűművész mesél az emlékeiről. Ki az a zeneszerző, akinek a nevét XY-nal helyettesítettük a Reményi által elmondott történetben? Reméljük, az illető felhozott valamit a mentségére a facebook-adatlapján, ugyanis az a zene, amelyen elszunyókált, Liszt egyik leghatalmasabb és legtitokzatosabb remekműve, az előző feladatban megismert h-moll szonáta volt. Keressétek meg tehát és lájkoljátok “XY” facebook-oldalát (5 pontért)!

Mivel ott további feladat vár rátok, ha nem jöttetek rá, hogy ki az illető, kérjetek segítséget a segitseg@vandorelet.hu címen. Ne felejtsétek, hogy a vetélkedőhöz tartozó profilokat úgy ismerhetitek fel, hogy a név mögött ott áll az illető születési és halálozási dátuma is. Elképzelhető, hogy a facebook keresője csak akkor adja ki az oldalt, ha a keresett személy teljes nevét beírjátok a hozzátartozó évszámokkal együtt, pl.: Johann Sebastian Bach (1685–1750). Az évszámot – ha nem tudjátok fejből – vadásszátok le az internetről. Amennyiben így sem találjátok, mert a facebook rakoncátlankodik, forduljatok bizalommal a google-hoz: írjátok be a google keresőjébe az illető nevét, a születési és halálozási évszámát, valamint a "facebook" szót, és a kért oldal biztosan megjelenik.

 

MEGFEJTÉS - A SZUNYÓKÁLÓ ZENESZERZŐ NEVE

 

V. FELADAT (18 pont)

Az alábbi képek Weimar néhány nevezetes épületét ábrázolják, köztük olyanokat is, amelyek Liszt Ferenc életének fontos helyszínei voltak. Párosítsátok össze a képeket az épületek neveivel, és nyomozzátok ki, melyik két úriember szobra látható az egyik épület előtt. (Ezt az emlékművet a Carl August weimari herceg születésének századik évfordulója tiszteletére rendezett ünnepségek keretében avatták föl 1857. szeptember 4-én – s másnap mutatták be Liszt Faust-szimfóniáját a szerző vezényletével.)  A megfejtéseket a weimar@vandorelet.hu címre küldjétek, a tárgy mezőben rendületlenül feltüntetve csapatotok nevét! Valamennyi helyes párért, valamint az úriemberek darabjáért 2 pont jár, a feladattal tehát 18 pontot szerezhettek.

 

1	2	3	4
5	6	7

a) Az Altenburg, Liszt weimari lakása 1848 és 1861 között. Itt élt Carolyne von Sayn-Wittgenstein hercegnével, itt komponálta zenekari műveinek java részét, s ennek a háznak a kertjében csaholt Liszt kedvenc kutyája, Rappo.

b) A Német Nemzeti Színház, számos Liszt-bemutató, Liszt által vezényelt koncert és operaelőadás helyszíne. A színház egy 1908-as átépítéssel nyerte el mai formáját – a képen még a Liszt által ismert régi épület látható.

c) Goethe kerti lakja az Ilm folyó melletti parkban.

d) A  weimari városháza.

e) Az Anna Amália Hercegnő Könyvtár. Felbecsülhetetlen értékű állományának jelentős része egy 2004-es tűzvész során odaveszett, a gazdag zenei gyűjteménnyel egyetemben.    

f) Az ún. orangerie (ejtsd: “oranzserí”, 18. századi melegház) a weimari hercegek Belvedere nevű nyári palotájának parkjában, ahol gyakran rendeztek koncerteket és bálokat. Bár a nyilvános zongorázással egyébként teljesen felhagyott, Liszt alkalmanként zongorajátékával örvendeztette meg itt a hercegi családot, valamint a meghívott vendégeket. A “belvedere” szó olaszul “szép kilátást” jelent: a Weimartól délre fekvő dombról valóban gyönyörű panoráma nyílik a városra.

g) Liszt 1902-ben leleplezett életnagyságú márványszobra az Ilm folyó melletti parkban.

 

MEGFEJTÉS AZ V. FELADATHOZ